Például az Elfogadásról elég sokat.
Gondolj bele, milyen lenne úgy élni, hogy elfogadod a másikat úgy, ahogy van! Tegyük fel, hogy elfogadod azt, hogy mindenki halad a saját ösvényén és tart valamerre. A célja bármi lehet, amit te nem tudhatsz, láthatsz. Ugyan hajlamos vagy azt gondolni, hogy mindenkinek a célja ugyanaz lehet nagyjából, pedig nem.
Azt sem látod, hogy az ösvényének hol van az eleje, a vége és hol tart most éppen. Általában az sem derül ki a másikról, hogy mennyire éli tudatossággal az életét, csak ha közelebbről megismered.
Szóval éli az életét, halad az úton és viselkedik veled valahogyan. Pl. nagyon megtiporja az önérzetedet. De nem volt ez a feltett szándéka, egyszerűen csak lereagált valamit úgy, ahogy éppen akkor arra képes volt. Nem tudott volna másképp reagáni, csak úgy. Aztán 5 perc múlva már másképp viselkedne, mert akkor már nem ösztönből, azaz a tudatalattiban lévő hitrendszerei, meglévő mintái alapján tenné, hanem már esetleg egy felsőbb tudatosságból. De akkor már nem visszacsinálható. Tehát megbánt téged, te mit reagálsz? Anyázod, szidod hangosan, magadban? Játszod a mártírt és sajnálgatod magadat? Vagy választod az elfogadást, hogy ő olyan, amilyen. Lehet, hogy tényleg egy tahó. Vagy egyszerűen nem túl intelligens. De ha ezen pörögsz, attól ő még az marad. És egyébként valamitől ő is olyan lett és hogy megértsd mitől lett ilyen, ismerned kellene az egész életútját, a családi, generációs mintáit, a gyerekkori traumáit. De mivel nagy eséllyel ő egy darabig még olyan marad, amilyen, egy dolgot tehetsz. Elfogadod. Mert ez van. Nem a gonoszságát, butaságát, viselkedését fogadod el, hanem őt magát.
Volt egy rokonom, akinek megmondtam, hogy szeretlek téged, de nem tudom elfogadni, ahogyan viselkedsz. Mert ő és a viselkedése nem ugyanaz. Ne feledd, hogy az is a te döntésed, hogy kapcsolódsz vele vagy sem!
Főleg hozzánk közel állók esetén lelkesen igyekszünk megváltoztatni a másikat. Ebben jó voltam és biztos még most is csinálom, csak finomabban. Amikor meg akarom változtatni, akkor megint csak azt kerülöm el, hogy én elfogadjam. Pedig mást nem tudsz megváltoztatni, azt csak csak saját maga, saját elhatározásból teheti.
Szerencsés vagyok, mert két tanítómesterem is van a témában. Az egyik a férjem. Ő az, aki minden pillanatban el tudja fogadni a teljes lényemet. A hibáimmal, gyengeségeimmel, aktuális állapotommal együtt. Soha nem akarta, kérte, hogy más legyek. Ez nem jelenti azt, hogy amikor nem értett egyet a viselkedésemmel, azt ne mondta volna meg. De nem kérte, hogy azért legyek más, mert ő úgy jobban szeretne. Na, én bezzeg évekig pörögtem azon, hogyan kellene formálódnia. Ő meg lelkesen ellenállt és megmaradt saját magának. Miért is akartam önmagam képére formálni? Mert nem tudtam elfogadni, hogy más utak, megközelítések is eredményesek lehetnek. Legalább annyira vagy még jobban, mint az enyém. Az én agyam jár egy bizonyos rugóra, ami nem egyezhet a máséval.
A hegyre sokféle úton lehet felmenni. Van aki málhás zsákkal rója a köröket felfelé. Van, aki sziklákat mászik és úgy közelít a csúcsra. Van akit helikopterrel felvisznek. Hihetnéd, hogy ő a szerencsés, de nem, mivel nem volt lehetősége az úton hozzászokni a változó körülményekhez, edződni és változni. Amikor ezt a példát olvastam egy jógakönyvben, megértettem, hogy nem attól leszünk jó pár, ha kézenfogva mászunk felfelé ugyanazon az úton. Miért ne mehetne előre a sziklán egyikünk, hogy szükség esetén segítő kezet nyújtson a másiknak?
Sok időbe telt, míg sikerült nekem is elfogadnom a férjemet. És meglepő módon, amikor már nem akartam ráerőszakolni, hogy változzon elkezdte magától. Úgy és annyit, amennyit ő akart. De hát végül is ez az ő élete.
A másik mesterem az elfogadás tanításában a jógamesterem Baktai Ádám. Mindig lenyűgözve figyelem, ahogyan bánik az emberekkel. Mindenkivel kedves, szeretetteljes és elfogadó. Ennek az lehet a titka, hogy képes vagy meglátni a jót a másikban. Feltételezed a jó szándékot. Ez nem jelenti azt, hogy naivan nem látod a rossz tulajdonságait is. Csak egyszerűen nem veszed magadra. Mert legtöbbször nem rólad és nem neked szól.
Elfogadás – ez egy jó kiindulás. Innen van lehetőség továbblépni. És ha az utadon szeretnél haladni, akkor ahhoz bizony lépegetni kell. Messzinek és nehéznek tűnik a cél? Akkor lépj aprókat, csak figyeld a lábad, egyiket a másik után és fogadd el ahol éppen tartasz. Mire felnézel, már ott is a cél magad előtt!
Szívesen kísérlek egy darabon, ha eljössz hozzám, könnyebb lesz együtt lépegetni! Várom a hívásod: 06 30 687 43 24
